ÁDVENT A KÓRHÁZBAN

Csak feküdtem, bambán néztem magam elé, némán...belül küzdöttem, hogy bírjam, és vártam, hogy legyen valami. Látogatók nem jöhettek, csak szüleim, és testvérem, egy holdjáró ruhába öltözve. 
Ádvent volt...
A szobámat már kidíszítettem, tettem fel hópelyheket, fényfűzért az ablakra, és készültem az Ünnepre. Vártam, hogy majd hazamehetek, hogy majd én díszíthetem otthon a karácsonyfát, süthetek, csomagolhatok, és OTTHON lehetek ünnepi hangulatban. De ez az ábránd nem lett több képzelgésnél, Nem lett több puszta vágyakozásnál.
Ádvent volt, és én a kórházi ágyban feküdtem olyan rosszul, mint még soha. Tehetetlen rongybabaként feküdtem az ágyon, napok óta nem aludtam szinte semmit, és a lelkem csak arra vágyott, hogy valaki beszéljen, meséljen. Meséljen valami hétköznapit, valami szépet, valamit, ami simogatja a lelkemet...
Apukám jött be hozzám, megfogta a kezemet, elővette Fekete István Régi karácsony című kötetét, és elkezdett mesélni.
Gyönyörű, lélekmelengető téli, karácsonyi mesék...hallva őket megnyugodtam, nem a következő lázrohamot vártam, hanem csak feküdtem, nyugodtan, és figyeltem. A kedvenc történetem a Roráte lett, amiben két öregember hosszú évek után kibékül. Én akkor a fizikai rosszullétemmel békültem ki, és nem küzdöttem tovább, elengedtem magam, és megpihentem. Apukám hangja elhalkult, kezdtem nem emlékezni az előző mondatokra, és kezdett leragadni a szemem. Megkaptam azt a lelki nyugalmat, amire régóta vágytam, és ami álomba ringatott.
Ádvent alatt találtam rá a békére.
Kívánom, hogy mindenki találjon békére ebben az Ádventben!

#harcosszemmel