Az én kis történetem
2017. november 21-én vitt be a rossz vérképem miatt a mentő a veszprémi kórházba. Egy elkülönítőben, a sok gyógyszertől és infúziótól már jókedélyűen vártam barátommal, hogy az orvosok megmondják, mi is a probléma.
Majd megjelent egy addig ismeretlen orvos, rámnézett, sugárzott a tekintetéből, hogy nem lesz jó a hír. Majd kimondta: "Flóra, az a helyzet, hogy magának leukémiája van, nagyon rosszak az értékek, de van esély."
Hallottam, mit mondott, de még nem fogtam fel. Ez egy álom, egy tévedés, velem ilyen nem lehet. Nem ijedtem meg, de nem gondoltam, hogy ez komolyan megtörténik velem. Egy pillanat kellett hozzá, hogy az egész életem megváltozzon. Egy mondat kellett hozzá, hogy semmi se legyen a régi.
Majd vázlatosan elmondták, hogy kemozni fognak Budapesten a Szent László Kórházban, és emiatt ki fog hullani a hajam.
" Nem baj, legalább odaadományozhatom egy kisgyereknek"- ez volt az első monadt ami kicsúszott a számon. Majd az, hogy lehetnek bármilyen rosszak az értékeim, én mindenképp meg fogok gyógyulni. És ez a hozzáállás határozza meg az egész harcomat.
Persze arra gondoltam, hogy majd megcáfolják a diagnózist, és azt mondják, hogy nem igaz, de az első este a fájdalmaimmal egyedül maradva rájöttem, hogy senki sem fog mást mondani.
A hajamat már a kemok előtt eladományoztam. Hihetetlen örömmel töltött el, hogy másnak boldogságot okozhatok ezzel.
Valamint hányan mondhatják el magukról nőként, hogy voltak kopaszok? Én majd elmondhatom. Nem szégyenlem a kopasz fejemet, az mutatja a nagy világnak, hogy küzdök valamiért, pontosabban az életemért, egy olyan dologért harcolok, amit mások fel sem fognak, hogy mit jelent.
Mások egészségesek, de elfelejtettek élni, megtehetnek mindent, mégis keseregnek lényegtelen apróságokon, ahelyett, hogy örülnének, hogy nem a halállal harcolnak hosszú időn keresztül minden nap.
Az ágyban feküdve, betegen, küzdve megértettem mik is a legfontosabbak az életben, megtanultam minden apróságot értékelni, amit egy hétköznapi ember észre sem vesz. Például arra kelni, hogy egy madár csicsereg a kórházi ablakom előtt, olyan örömmel töltött el, hogy egész nap vigyorogtam. Másoknak ami már fel sem tűnik, az nekem ritka kincs.
Minden szenvedős, fájdalmas nap végén meg tudtam valamit köszönni az Úrnak. Csak végiggondoltam a napomat, és mindig volt benne valami apró öröm, ami az egészet jóvá tette.
Az Úr akarata, hogy én ezen az útszakaszon járjak, és az ő akarata a gyógyulás is. A haláltól nem félve adtam kezébe a sorsomat, alakítsa úgy az életemet, ahogy ő a legjobbanak látja. Az Úr úgy látja legjobbnak, hogy mindenbe "belekóstoltat", ami a limfoid leukémiánál szóbajöhet. Szinte semmilyen mellékhatás, semmilyen rosszulét nem került el,ami szóbajöhetett, de leküzdöttem eddig az összes akadályt, és jöhet bármi, már nem adom fel. Kesereghetnék, hogy miért velem történik ez, de inkább úgy fogom fel, hogy ez az út által fogok tudni segíteni másokon. Sokmindent túléltem, és a tapasztalatom megosztásával talán egyszerűbbé, könnyebbé tehetem mások számára a harcot a jövőben, megmutathatom nekik, hogy nincsenek egyedül.
Annak, aki viszont egészséges, rávilágíthatok arra, hogy tanulja meg értékelni az életét, és vegye észre a jót maga körül, mert az élet alapvetően csodálatos, csak jólétünkben elfelejtjük értékelni az apróságokat, mert már nem elégszünk meg a kicsivel, minden kell.
Másoknak pedig csak egy nap kell, amikor nem érzik rosszúl magukat, és már kimondhatatlan boldogok.
Tehát a rákból való gyógyulás, nehéz, fájdalmas, de csak nyerni lehet az úton, mind szellemileg, mind lelkileg. Olyan tudás birtokába juthatunk, ha pozitívak vagyunk, amit máshol nem lehet megszerezni.
Én nem tragédiának fogom fel ezt az időszakot, hanem egy kihívásnak, ami letisztázta előttem az élet értelmét, és megmutatta mit kell tennem.