Úton lenni

Az egész betegség felfogható egy utazásként. Megismerünk egy más világot, új embereket, valamint kalandokon megyünk keresztül. Átesünk egy személyiségfejlődésen, ami  mindenképp pozitívan hat az életünkre. Erősödünk lelkileg, szellemileg, és megtanuljuk, hogy a jövőben nincs min keseregni. Ezen az úton egy hatalmas hegyet kell megmászni mély szakadékokkal, nehéz akadályokkal. Ezek után már csak lájtos dombok jöhetnek az életben, amiken átszaladunk. Hegymászás közben olyan kondícióra teszünk szert, amitől minden dombon kacagva futunk át. Küzdés közben társakra bukkanhatunk, akikre, ha figyelünk, és ha segítünk nekik, akkor örök barátra találhatunk. Társsal mindig könnyebb sziklát mászni, hisz húzhatjuk egymást felfelé. Mindig az éppen erősebb  a másikat. Ilyen húzóerővel nem lehet feladni. Motivációt lát az ember abban, ha valaki van mellette, aki vonhatja előre. Így az út végén azt mondhatjuk, megérte megmászni azt a hegyet. Visszatekintünk, és rájövünk, hogy az a hegy nem is olyan magas, mint amilyennek menet közben előretekintve tűnt, és hogy ajándékot is kaptunk a zarándokolás közben. Új élményeket és igaz barátokat szerezhettünk, akik soha nem tűnnek el, az élet összes útján mellettünk maradnak, és visznek előre, nem hagynak a szakadékba leesni. Egyedül nagyobb esély van a szurdokba zuhanni, hisz ha kimerülünk nincs, aki a hátán cipeljen, motiváljon, hogy: "Bírd még egy kicsit!" Úgyhogy, ha valaki nyújtja a kezét, azt el kell fogadni, hisz a támogatás fontos. És az is lényeges, hogy kölcsönös legyen. Egy ilyen kapcsolatban fontos az odafigyelés, és hogy viszonzott legyen az úton levő támogatás. Mindkét félnek szüksége van rá.