Érzem magamban az életet!

A kórházi élet velejárója a tehetetlenség, bezártság. Napok, hetek, hónapok telnek el négy fal között hazamenetel nélkül. Nincs olyan ember, aki azt mondaná, hogy egyszer sem akadt ki az őt körülvevő négy faltól, amit még elhagyni sem mindig tud. Persze nincs elszeparálva az ember a külvilágtól, ha az eredmények, és a közérzet engedi, akkor segítséggel még sétálni is el lehet menni. Egyedüli mászkálásról csak a szobán belül lehet szó, nyílván ez egy idő után elkezdi nyomasztani az embert. Arról nem is beszélve, hogy a tortúrához hozzátartozik a fizikai legyengülés, elhalnak az izmok, és egyszercsak arra eszmél rá az ember, hogy már az ágyból kiszállni is megterhelő, mintha nem lenne a saját lábának ura. 
Ez akaratunk ellenére is bosszantó, hisz nem uralni a saját testünket, a legkülönösebb érzés. Lekorlátolva érzi magát az ember, unalmasnak, tartalmatlannak a napokat, és egyre csak felgyűlik az ingerek által okozott stressz. Leromlik az ember kedve, elege lesz az egészből, magába fordul, és várja, hogy jobb legyen. Magától ez nem lesz jobb! Tenni kell azért, hogy ne hagyjuk el magunkat! Meg kell találnia mindenkinek a maga kis elfoglaltságát, mert igenis ki lehet hozni a legjobbat még ezekből az abszurd helyzetekből is! Ha nem hagyja el magát az ember lelkileg, szellemileg, akkor vidám napokat is lehet kórházban tölteni. 
Valamint egy kis reggeli torna csodákra képes, ha az ember ráveszi magát pár gyógytorna gyakorlatra. Energiával tölt el, nem enged olyan gyorsan gyengülni, és az ember úgy érzi tőle magát, hogy ÉL! Pár percet érdemes minden nap a kondícióra szentelni, mert megtérül. Erőt ad, kedvet csinál, és már hasznosnak tűnik tőle a nap, mert elmondhatjuk, hogy tettünk magunkért valamit. Többet számít, mint amennyire hihető. Ad egy kis alaphangulatot ahhoz, hogy a nap többi részében is próbáljunk kikapcsolódni, és még az alvás is könnyebben megy pár gyakorlat után. Fontos, hogy az alaphangulat ne a szenvedés, magunkba roskadás legyen, hanem az, hogy érezzük az életet magunkban. 
Nem is kell semmi extra történés, egyszerűen csak vegye elő mindenki a kis kedvtelését, amivel bent is tud ügyködni. Akár rajzolgatás, rejtvényfejtés, horgolás, szobatársakkal, látogatókkal egy társasjáték, másokkal való diskurálás, sétálgatás. Nyitottnak kell lenni a helyzetekre, mert sok adatik, nem szabad tudatosan elzárkózni mindentől. Kis apróságok, amik szerepelnek a hétköznapokban is, újra élettel töltenek el! 
Meg kell tanulni minden napból a legjobbat kihozni, és kizárni a fejből a korlátokat. Nagyon gyorsan elrepülnek a napok, hetek, hogyha az ember nem hagyja el magát. Kis feladatokat, megbizatásokat kell felállítani, minden napra kell egy kisebb célt kitűzni, hogy elevennek érezze magát lényünk. 
El lehet tölteni a gyógyulás idejét depresszióban, befordulva, hogy miért pont velem történik meg mindez?! És ki lehet használni minden pillanatot, amikor örömforráshoz  juthatunk. Ez hozzáállás kérdése. A helyszínen és a harcunkon nem változtathatunk, de mindenki eldöntheti, hogy ezt a megpróbáltatást milyen szemlélettel veszi be. Egy idő után elfelejti az ember, milyen jól lenni, milyen ha nincs semmi panasz, milyen mások gondtalan élete, de mi példát mutathatunk az összes embernek azzal, hogy megmutatjuk, rajtunk nem fog ki a rosszullét, mi el tudunk vonatkoztatni tőle, tudjuk élvezni a pillanatokat, képesek vagyunk mosollyal az arcunkon kelni, és feküdni, derült hangulatban szembenézni a kihívásokkal. Lassan áthatja az embert ez a felfogás, természetessé válik, és mások fognak erőt meríteni ebből. Nekünk megadatott, hogy felnyissuk az átlagos halandók szemét arra, hogy ők slamasztika nélkül élnek, és tanulják meg értékelni. 
A küzdelmeink által bemutathatjuk a lét igazi ékességeit. Nincs haszna a magunkba roskadásnak, annak viszont annál inkább, ha megmutatjuk, hogy emelt fővel, élniakarással, kitartással, eltökéltséggel küzdünk meg a minket kiszemelt megpróbáltatással. Ilyen megközelítéssel fogja azt mondani az ember: "Érzem magamban az életet!"