HOLNAP,HOLNAPUTÁN...

Van, amikor az otthon fogalma átértékelődik, amikor az itthon a kórházi szoba, az ágy, amit hetekig nem hagyunk el, és a haza az, ahova nem megyünk még sokáig, de vágyunk rá. Sose felejtem el, amikor kiderült a leukémiám, de még nem hittem el, hogy igaz a diagnózis,amikor befeküdtem a kórházba, és azt mondták, hogy legalább 2 év, mire lezajlik a nagyja,amikor először tudatosodott, hogy nem mehetek haza hónapokig, és amikor először csapott meg a gondolat szele, hogy talán soha többé nem megyek haza.Gondolatok, érzelmek és érzések hullámzása következett, a kilátástalanság, és a tehetetlenség keveredett a "már csak azért se lesz baj" makacs elhatározásával.Majd arra gondoltam, hogy nem adom át magam a félelemnek, én küzdök, tűrök, harcolok, és eljutok oda, hogy élvezhessem az életet. Kopaszon, gyengén, csontosan, lángoló testtel, ordító szervezettel, és sajgó porcikákkal gondoltam arra, hogy én ragaszkodom a kis életemhez, túl sok jó dolog, cél, élvezet, lehetőség és feladat van még itt a földön, amit nem szeretnék ilyen hamar itt hagyni. Minden nap terveztem, minden nap arra gondoltam, hogy mi lesz ezután, mit szeretnék. És volt, amikor azt éreztem, nem bírom tovább. Volt, hogy a terveket átvette az érzés, hogy elfáradtam, hogy már csak pihenni, megnyugodni szeretnék, azt hogy egy nap úgy teljen el, hogy nem fáj semmi, hogy nincsenek korlátaim, azt teszek és eszek, ami jól esik következmény nélkül. Azt éreztem, hogy ennek sose lesz vége, sose lesz olyan, hogy nem jön rám a rosszullét, hogy nem kell visszafeküdni a kórházba, és hogy sose élhetem meg az álmaimat. Majd elhatároztam, hogy egy pozitív példaként szeretnék állni azok előtt, akiknek meg kell tenni ugyanezt az utat. Egy olyan példa szerettem volna lenni, akibe lehet kapaszkodni az ágyban fekvő embernek, aki azt mutatja meg, hogy létezik ezután, hogy lesz idő az álmokat megélni, lesz lehetőség a célokat elérni, van holnap, és holnapután, LESZ JÖVŐ.
Ígérni nem lehet semmit, nem mondhatom, hogy biztosan lesz ez, meg lesz az, hisz én is ezen az úton járok még. Nem hagytam mindent magam mögött,de meg tudom mutatni, hogy ma addig javultam, erősödtem, hogy megélhetem több álmomat, hogy elkezdhettem lépéseket tenni a céljaim felé, a kontrollos bandázásokat, kórházi folyosós beszélgetéseket, és a kezelések alatti ismerkedéseket kiegészíthette a kórházi élettől független találkozás azokkal, akikkel a sors összehozott ezidő alatt. Olyan nagyszerű emberekkel, ismerkedtem meg, akikre felnézek, akik nekem példát mutatnak, és akik értékes részei lettek az életemnek, akiktől az életem TÖBB lett, és akik nélkül az életem KEVESEBB lenne. Egy olyan csapatba tartozhatok a szenvedésnek, harcolásnak, kitartásnak, türelemnek, orvosaimnak, a javulásnak köszönhetően, ahol igazi önmagam lehetek, ahol az életem több lett, a lelkem pedig felüdülést, felszabadulást kap, és ahol SOSE VAGYOK EGYEDÜL.
Barátokat kaptam, társakat, akikért azt mondom, hogy MEGÉRTE kibírni, megéri harcolni, hogy aztán együtt töltsünk pár napot, ami hónapokig elegendő energiát ad! Most hétvégén mentünk együtt Mezőkövesdre, a Bükkbe safari túrázni, ami megint csak akkora élmény volt, hogy semmiért nem adnám. Ha valamiért megérte a kórházi szobát elviselni, akkor az az, hogy most ezt a pár napot megélhettem. 12 ember az ország sok részéről, 12 élet, különböző kor, 12 sors, de 1 közös meghatározó szakasszal, ami nélkül nem ismernénk egymást, de ennek köszönhetően megtanultuk kiélvezni az összes adandó jó pillanatot. Pár pillanat, hogy hova vezet a holnap....