IDEGEN TEKINTETEK KÖZT

Sétálok az utcán, nekem már eszembe se jut, hogy valami furcsa van rajtam, amíg nem nézek fel. Idegen tekintetek merednek rám mindenhonnan. Van, aki kikerül, van, aki még utánam is fordul. Az idegen tekintetek közt találok megvetőt, lenézőt, kinézőt, de megértőt nem nagyon.

Megyek tovább az utamon. Kénytelen vagyok a metrót használni, mert azzal csak pár megállót kell mennem. Talán kevésbé veszélyes, mint kétszer ennyit buszozni, villamosozni.

Megjön a metró, kinyílik az ajtó, fel akarok szállni, de állnak az ajtóban, úgyhogy nem tudok fellépni, pedig a metró többi része szinte üres. Senki sem megy arrébb, én meg nem lökdösődök. Egyszer csak valaki lök egyet rajtam, beesek a metróba, és akkor rám csukódik az ajtó. Fáj, de az tart meg az orra eséstől.

Még mindig bámuló tekintetekkel találkozok. Majd egy nő, aki meg se moccant, amikor be akartam szállni, most megvetően néz, majd átmegy a jármű másik felébe.

Leprásnak tűnök?

Mi olyan ijesztő rajtam? Mitől vagyok ennyire más?

A kék maszktól.

Mi is ez a kék maszk?

A közhiedelemmel ellentétben nem leprás vagyok, nem egy fertőző halálos vírusom van, nem vagyok veszélyes senkire. Mindenki más veszélyes rám, mindenki más köhögése, prüszkölése, bacija életveszélyes rám nézve.

Nem azért hordok maszkot, mert fertőzök, hanem mert mindenki más fertőzhet meg engem.

Ez a maszk egy sokat megélt rákos ember maszkja, akinek rosszul esik nap, mint nap ilyen bámuló tekintetek között élni, akinek fáj, hogy ha leül valahova, akkor mindenki más elül, akinek sírnia lenne kedve, mert leküzdötte a halált, de az emberek kinézik a társadalomból egy maszk miatt. A maszk egy magányos embert takar, mert az egészséges emberek félnek a maszktól. Félnek, hogy megfertőződnek, pedig valójában ők fertőznek. Nem mennék emberek közé, ha árthatnék másoknak vele.

Jön a kérdés: akkor mit keresek én az emberek között, ha bajom lehet belőle?

Az élet megy tovább, azért élek, hogy éljek, hogy ne egy szobába kuksoljak minden nap. Nekem is vannak feladataim, én is tanulok, nekem is kell a kikapcsolódás, kellenek a barátok, és az élmények, ritkán még èn is szórakozhatok. (Nem úgy, mint mások.)

Nem mehetek tömegbe, nem tömeg közlekedhetek, nem kocsmázhatok, nem járhatok discoba, nem mehetek moziba, de néha beülhetek egyet kávézni, sétálgathatok, és igen, ritkán kénytelen vagyok felszállni egy buszra, villamosra, vagy szökő évente egy metróra, hogy megtegyek pár megállót, mert bár nem lenne szabad,de nem tudok annyit gyalogolni.

Nem Budapesten lakom, egy másik város mellett, ahol szintén idegen tekintetek közt gyalogolok, ahol szintén szánó, lenéző pillantások fogadnak, ahol még annyira se empatikusak az emberek, mint Budapesten, ahol még annyira sincs fogalmuk az embereknek a súlyos betegségekről, mint máshol. Bármerre járok, egyedül vagyok, mert egy maszkos ember nem lehet teljes tagja a társadalomnak, mert megbéklyóznak.

Hogy éreznél a helyemben? Ha bármerre sétálnál mindenki nagy ívben kikerülne, mintha leprás lennél? Hogy esne, ha kiszolgáltatottan próbálnál rendes életet élni, de még löknek is rajtad egyet?

Előítéletes faj vagyunk, elítéljük ismeretlenül is azt, aki más, mint az átlag. Nem segítjük, aki vissza akar kerülni a hétköznapi életbe, hanem elkerüljük. Fogalma sincs az embereknek, hogy ez milyen érzés, mert a többségnek sose kellett ilyet megtapasztalnia szerencsére.

Nem sajnálni kell, nem kell a szánalom, nem kell a túlzott kedvesség, csak az, hogy mindenki tekintsen emberként a maszkos emberekre! Még a helyet se feltétlen kell átadni a buszon, de azért, ha látjuk, hogy jobban esne neki leülni, akkor ne székfoglalózzunk és lökjünk el mindenkit, hogy az utolsó helyre mi üljünk.

A maszk mögött egy gyógyuló ember van, akitől nem kell rettegni.

Ritkán látni minket, mert nem járunk sokat az emberek között, de ha igen, akkor szeretnénk, ha elfogadnának minket, mert mi is érző emberi lények vagyunk.