Igazi támogatás

Mindig a krízishelyzetekben derül ki az ember számára, hogy valójában kinek is fontos igazán. Vannak barátságok, kapcsolatok, amik elkopnak, mert ezek szerint soha sem voltak elég erősek, felszínessé váltak. Előkerülhetnek régi jó ismerősök is, akiknek megjelenése pozitív csalódásként ér, mert együtt rájövünk, hogy az ismeretségünk többet ér, mint hittük, és ez az élethelyzet örökre elmélyíti a kapcsolatot.
Vannak azonban  a barátok, akik mindig is kitartóak voltak, akiknek eszébe sem jutott elmenekülni egy ilyen nehéz élethelyzetben. Nem keresnek kifogásokat, hogy miért nem tudnak egy halálos beteget 5 percre meglátogatni, hanem félreteszik a hétköznapi rohanást, és szorítanak egy kis időt a szerettükre. 
Nem kell minden nap látogatni, telefonálni, de az együtt töltött pár perc, beszélgetés néhanapján rengeteg erőt ad a beteg számára. Az érzés, hogy vannak emberek, akikért érdemes meggyógyulni, erővel tölt el, ad egy löketet, hogy igenis én ezt végigcsinálom, mert még szeretném ölelni őket, szeretnék velük közös élményeket gyűjteni. 
Vannak persze szép számmal felszínes érdeklődők is, akik hallottak a betegségről, és úgy gondolják, hogy mindenképp ki kell nyílvánítaniuk együttérzésüket felénk. Kedves, jóleső gesztus, amennyiben megérinti őket az emberi "tragédia", és elgondolkoznak azon, hogy az élet mennyire kiszámíthatatlan, és hogy bárkivel megeshet bármi.
Léteznek azonban olyan emberek is, akiket valójában nem a beteg, hanem a betegség érdekel. Fel kell készülni az ilyen üzenetekre is, és nem szabad hagyni hogy kirakatbábúvá váljunk általuk.
Értékelendő gesztus a sok embertől kapott kedves levél, hogy: "Kitartást! Mi veled vagyunk, szurkolunk!" Azonban érdemes ezeket a tiszteletköröket egyszer megtenni a betegség alatt, amennyiben évek óta, vagy esetleg soha az életben nem tartott a két fél a kapcsolatot egymással. Ugyanis a mi életünk négy fal közé szorul, ahol nincs magánéletünk, és azt ami van, nem olyan emberekkel szeretnénk megosztani, akik évekig ránk se hederítettek, hanem azokkal akik, fogják a kezünket, borogatják a fejünket, és vidámságot visznek a rosszabb napokba. A rég eltávolodott ismerősök hiába jó akaratból írnak, ne vegyék zokon, ha nem fognak minden részletet tudni a beteg helyzetéről, mert ezekben az időkben jól esnek az üzenetek, de valójában az a pár igaz barát, családtag számít, akik mindig is mellettünk voltak, és lesznek. 
Nagyon nehéz megérteni külső szemmel, mi is zajlik le egy leukémiás lelkében hónapokon, akár éveken keresztül. Csak azok tudják megérteni, akik végigkísérik testközelből a gyógyulás folyamatát, és nem csak azt kérdezik: "Mit mondott a doki? Jobban vagy? Mik a mellékhatások? Mik a fejlemények?"- hanem afelől is érdeklődnek, hogy hogyan is éled meg lelkileg. Ígyis kimondhatatlan tud lenni a bennünk lezajló gondolatok tömkelege, de egy kis együttérzés megnyugtató tud lenni a léleknek, úgy kevésbé érezzük egyedül magunkat. 
A teljes megértést mégiscsak a sorstársak adhatják. Amikor sikerül összeismerkedni, egy hasonló helyzetben levő emberrel, az teljesen megváltoztathatja a kórházban eltöltött idő minőségét. Két sorstárs félszavakból is megérti egymást, hisz közel azonos élményekben, ingerekben részesülnek. Életre szóló barátság köttetik ilyenkor, mert a két fél úgy érzi, egymástól azt a megértést kapja, amit másoktól nem mert elvárni sem.