KARANTÉN MÁS SZEMSZÖGBŐL

Ma a világ betekintést nyert egy másik dimenzióba, egy másik életbe, amiről azt se tudta, hogy létezik. Ma egy egész világ él szabályokkal, korlátozásokkal. A hétköznapi élet teljesen kifordult magából, sokan elvesztették munkájukat, régi életüket, és úgy érzik, hogy tönkrement minden. Két hónapja a legtöbb ember "be van zárva" otthonába, és nem tud, mit kezdeni magával. Sokan lehetnek feszültek, sokan keresnek válaszokat miértekre, és okolnak valamit/ valakit a helyzet miatt. Más okokból, de sokan élünk hosszabb ideje így. Mi, rákosok, daganatosok, transzplantáltak, immunrendszer hiányosok, mind így élünk már hosszú évek óta.Valamikor, évekkel ezelőtt kaptunk egy diagnózist, ami megváltoztatta az életünk, ami szabályokat hozott a napjainkba, ami korlátok közé, karanténba rakott minket. Hónapokig, évekig el se hagyhattuk szobánkat. Nem a házat, nem a kertet, a SZOBÁNKAT! (Legfeljebb pár perces sétákat tehettünk.)Ez a szoba egy kórházi kórterem, ami otthonunkká vált, majd a saját otthoni szobánk. A diagnózis berakott minket egy szobába a kórházba, ahonnan csak egy ablakon keresztül láttuk a kinti világot. Majd a transzplantációnál bekerültünk egy másik szobába, ahova senki sem jött látogatni, ahova csak az ápoló, orvos, takarító jöhetett be, amikor muszáj volt. Az ablak rácsos volt, és nem lehetett kinyitni. Majd eljött a megváltás napja, amikor egy hónap után kikerültünk ebből a szobából, és átkerültünk egy megszokott, kényelmes, komfortos kórházi kórterembe. A nap, amikor kivittek a boxból, a felszabadulás napja volt, pedig csak egy másik szobába kerültünk. Majd másik hónap után eljött a nap, amikor hazamehettünk a SAJÁT szobánkba. Még mindig csak egy szoba, mindig korlátok, mindig szabályok, de rég nem érzett öröm az a "saját" szó előtte. A saját szobám ablaka is rácsos volt, mint egy börtönben, de már nem a kórház volt! Ezidő alatt megtanultuk értékelni a madárcsicsergést, a napot, amikor tudtunk enni, amikor az orvos ránk mosolygott, mert javult az eredmény, amikor éreztünk ízeket, amikor valaki meglátogatott 10 percre, amikor volt erő kimenni a folyosóra, amikor volt energia olvasni, rajzolni, filmezni. Örültünk az esőnek, mert friss lett a levegő, a napnak, mert világos lett a szoba, a sötétnek, mert lehetett aludni, a hidegnek, mert nem kellett izzadni a meleg szobában, és a melegnek, mert nem kellett vacogni két paplan alatt. Örültünk az első szilárd falatnak, hálát adtunk az első kocka csokiért, és egész nap vigyorogtunk az első ölelés után. Az első puszi örömét le se tudom írni, mert ma is megfogalmazhatatlan érzés. Kiszolgáltatottan feküdtünk, senki sem szoríthatott magához, és a nap, amikor menedéket kaptunk egy ölelésben, a mindent jelentette. Ma, 2,5 év után még mindig karanténban élek sokunkkal együtt, van aki régebb óta. Ma még mindig kötnek a szabályok, sokan nem dolgozhatunk, vagy azt is szabályokkal, az utcán és boltba évek óta maszkkal megyünk, amiért eddig sokan megvetettek minket. Ma, bár lazábban, de szigorúbban, mint mások, élhetünk. Évekkel ezelőtt megváltozott az életünk, karanténba kerültünk, úgy éreztük, tönkrement minden, és a miérteket, okokat kerestük. Mára megtanultuk a helyzetből a legjobbat kihozni, megtanultuk élvezni az életet a szabályokkal együtt. A szabályok sose azért voltak, hogy tönkretegyenek, hanem hogy megvédjenek. Nehéz volt elfogadni, mai napig vannak nehezebb napok, de tudjuk, hogy ez értünk, és nem ellenünk van. Meg kellett tanulni újra élni, és látni az apró örömöket. Kívánom, hogy mindenki tanulja meg észrevenni azt, amit eddig nem látott, és ha tönkre is ment az élete, felépíteni az újat. Nem a kesergés ment ki ebből a helyzetből, hanem az elhatározás, hogy mától kihozom a helyzetből a legjobbat.#harcosszemmel