Kétségek közt boldog valóság

Kétségek közt boldog valóság

Gondterhelten kergetem gondolataim,

Mi baj, s mi bú betekint.

Kelle nekem e feszültség, mit a helyzet magából ont?

Kelle nekem a gond, s a baj, mit magával hajt a kétségtelenség?

S mi baj ha káosz van? Hisz rendben a káosz vagy káoszban a rend, s ez amit teremt, maga az átláthatatlan valóság.

De átlátok rajta, és ez reménnyel kecsegtet,

Amit más nem érthet, azt én magaménak látom,

Hisz a káosz a valóságom.

Rendet tartok körülöttem, nem is a fizikai tér kérdése ez,

Sokkal inkább a lelki párbaj magammal, vagy hogy ki mit akar...az a baj,

Már nem tudom ki nem a barátom, bár ez sem igaz, csak nem látom, amit nem akarok.

Pontosan tudom a valóságot, hisz rendben a káosz, csak strucc politikám a naivitás küszöbére vág.

De tán, ha felvállalom magam, a gondolataimat kitárom, és megélem a valóságom, akkor már minden tiszta.

Látom magam előtt az igazságot.

Szívem kitárom, hisz mért ne tenném, magamban rend van, elhajtom ami kavalkádot teremt, és összezavarja a tiszta valótlanságot.

Valótlan vagy valós az, amit látok?

Károkból összerakott színtiszta szerencsét...

Szerencsét? Ami az ablakon betekint, kétség sincs, hogy a kincs bekacsint, majd kinyitja a résnyire nyitott ajtót.

Résnyire nyitott, vagy majdnem teljesen csukott?

Minden viszonyítás kérdése, melynek nézőpont a megfejtése, hiszen a rosszindulatú káoszt el kellett dugni e világból, kipucolni, rendszerezni, megszeretni és helyet teremteni, hogy az ajtón ne csak résnyire jöjjön a fény és a levegő.

A levegő, amit küldött a teremtő, olyan fontos, mint kinyitni azt a zárt ajtót, amit a káosz becsapott.

Tán be is zárnám, de nem tehetem, és nem akarom, hiszen akkor magányomban tengetem minden napom.

Mi baj lehet, ha jön a gond?

Az a kellemes elgondolt ábránd beköszön az ablakon.

Ábránd, álom, miért ne lehetne a valóságom?

A rendet megteremtem, az ajtót tán úgy bevágtam, anno, hogy észre sem vettem, hogy nyitva maradt...a fény amit nem láttam, mindig bejött az ablakom alatt.

Szürkeségben színt láttam, s a szín életté vált, amikor bepofátlankodott a nyílt résen át.

Csak be ne csukjam, csak most ne tegyem, annyiszor elrontottam az elmúlt életemben. Rosszkor rossz döntések vagy jókor még rosszabbak, ki tudja mit szalasztok el, ha most is ezt teszem?

Ha a rossz zárat, ami nyitva hagyta a bejáratot, beverem...

Úgy becsukom, hogy én bent maradok.

Ki fog kivinni? Tán a herceg, aki odakint rekedt?

Te balga bolond, hisz én mindig mondom, hogy törd ki azt a rohadt falat!

Az egészet törd ki, minek neked az a hülye ajtó, ha sokkal tisztább a szabad ég alatti égbolt?

Beszélünk itt képekben, zárt ajtókról és a világról, de minek, ha oda bent maradsz?

Hát nem tudod, hogy ki is kell tudni menni?!

Élni tudnod kell, hisz mit mesélsz majd? Megóvott az a nagy fal, amit oly gondosan magad köré raktál?

Mit sem ér az a lét, ha nincs az a gondtalan rohanás amit a szabadban életnek nevezünk. A megélt pillanatok és a kitárt lelkünk.

Szard már le azt a káoszt, az eddigi lét adta gondokkal teli valóságot.

Mi gond, ha tudsz élni? Ha tudod az életet másokkal megélni?

Mit számít a rossz, a megtörtént roppantul mély seb, ha van aki megölel?

A szeretet káoszt teremt?

Rendszertelen gondolatok, amik kiborítják a mindennapot.

De rendszertelénségben rendet találni a lét kérdése...

Lenni vagy nem lenni?

Én inkább vagyok, mint hogy kizárjam a tudattalanságot és a rosszul becsapott ajtó mögött ne vegyem észre a nyitottságot.

Tág a világ és én félek benne lenni, egyedül mindent meg nem történté tenni...

Egyedül tán könnyebb lenni, de lehetetlen a csillagokat lenevetni.

Feltört nevetés adta öröm, ami az ablakon ma beköszönt.

Boldog pillanatok falak nélküli fényben, ahol a gondok a valóság halvány emlékévé vesznek, majd megsemmisülve a távoli ködbe tűnnek.

Ködös múltak, valós a jelen, ki mit akar, az most a rejtelem.

Akarsz-e élni, a boldogságodért tenni? Vagy átkozottul véded a zárt világod, ahova a pillanatot hiába várod?

Pillanatok, amiből kevés vagy sok akad, de ha nincs akarat, akkor egy sem marad. Pillanatok az élmények, amit az a csodálatos gondokkal teli káosz okoz, ami maga az élet.

Káoszban a rend, ami meghatározza a valóságod.

Tudod-e látni a rendszertelenségben a kincset, káoszban a rendet és a sötétben a fényt, amikor az betekint?

A véges végtelen lehetőségről papolok te lüke, ami bár rengeteg, egyszer csak nem lesz...és akkor mit mutatsz fel te nagyokos?

Az összetört szívedet, amit a létezés tönkretett?

Mily sanyarú sors a tied te bolond...Sajnálatot ugyan minek vársz?

Tört szívedet védted egy életen át?!

Te balga, az élet azt összeragasztotta volna...

Véges végtelen lehetőség, ami nem más, mint végtelen hülyeség, ha ezt te nem látod.

Így hát vállalom a gondokkal telt valóságom, és átölelem a káoszos világom, hisz rend lett benne, amint kiköszönve kitörök az átkozott ajtón.

A felszabadultság érzése halk, belülről áradó szeretet hajt... feljön egy kacaj.

A boldogság ez, mert a lét káosza rendszerré lett a gondtalanság kétségei közt, amikor a pillanat elragadott elmémben falat törött. 

• (Sch.F.)