Kis ember lettem nagy álmokkal

Kezdetektől úgy fogtam fel a betegségemet, hogy ez nem ok nélkül történik, kell, hogy legyen valami indítéka a küzdelmemnek. Időbe tellett, mire letisztult a kép, és elkezdett körvonalazódni a "nagy terv".  Az Úr nem véletlenül ezt az utat jelölte ki nekem, nem meggondolatlanul, nem rossz akaratból adta ezt a keresztet. Ő már tudta, hogy mi a célja az egésznek, tudta, hogy ha erre az útra terel, akkor én a kezébe adom magam, és hagyom, hogy vezessen, hogy az életemet az ő tetszése szerint alakítsa, modifikálja.
A betegség előtt rengeteg volt még a kérdőjel a fejemben, tudtam határozottan, hogy mi az én legnagyobb álmom, de az ahhoz vezető út és a kivitelezés nem volt teljesen evidens.
Egy különleges éttermet szeretnék, csupa olyan dologgal, amit máshol nem kapni, ami új, ínycsiklandó és fantáziafelkeltő az embereknek. Évek óta állítom össze a fejemben a tervet, hogy milyen lesz, ha kész lesz. Szerettem volna mindenképp összekötni a művészet több ágával, valamint a jótékonykodással, és az emberekre való odafigyeléssel.
Jótékonykodni kismillió féle képpen lehet, a kérdés az, hogy mire is van szüksége az egyéneknek? Meg kell választani a legmegfelelőbb módját a segítségnek, hogy az tényleg elérhesse valós végcélját.
Honnan jön rá az ember, hogy amibe belevág, az úgy sül el, ahogy eltervezte? Sehonnan, ezt az idő rendezi el, és a közben megszerzett rutin, tapasztalat, mégis úgy érzem, hogy annyira tiszta és világos kép nyílt előttem, hogy rögtön bele merek vágni.
Hírtelen mindennek lett értelme, minden összefüggött mindennel, és világossá vált, hogyan is kell nekifognom az egésznek. 
A hétköznapi fejetlenségben az ember csak kapkod, nem néz körül, felszínesen gondolkodik, átsuhan a fontos, apró részleteken. Sokaknál azért bizonytalan a jövőkép, mert nincs elég idejük végiggondolni, megfontolni, csak egy hírtelen jövőről, akár életre szóló döntést kell meghozniuk a semmiből, ami kisebb pánikot kelthet a fiatalokban.
Kell időt szakítani a vágyak végiggondolására, el kell zárni az elmét a külső rohanásoktól, gondolatkavalkádoktól, hogy letisztulhasson a kérdés: Mit is szeretnék?
Leukémiámmal elzárva, a hétköznapoktól teljesen elszakítva nekem megadatott a lehetőség, hogy mindent végiggondoljak. Napról napra tisztábban láttam, percről percre jobban értettem, hogy nekem küldetésem van, és most van itt az ideje a végiggondolásának. Nem volt semmi, ami megzavarja monológjaimat, eszmefuttatásaimat. Csak én voltam és az Úr, aki fokozatosan megmutatta előre a helyes utat. Adott egy nehéz feladatot, amit le kell küzdenem, de adott mellé egy motivációt, amitől ez a kereszt cipelhetővé válik, sőt ha mégegyszer hordoznom kéne, akkor mégegyszer megtenném, mert a cél, amihez húz olyan nemes, hogy mindenképp el szeretném érni. 
Kaptam tehát egy álmot, egy lehetőséget, hogy mindent elérjek, amit szeretnék. Kis ember maradtam gigantikus ambíciókkal, és nem hagyom, hogy bármi eltántorítson. A gyógyulásom fő motorjává vált egy olyan elhatározás, ami nélkül most lehet nem itt tartanék. 
Hiszem, hogy minden apró embernek lehetnek grandiózus víziói, amiket meg tud alkotni. Minden utópiával van értelme foglalkozni, ragaszkodni hozzá, és el nem engedni. Az álmaink tesznek minket különlegessé, nem szabad letenni róluk, nem számít milyen megvalósíthatatlannak is tűnik elsőre. Akármilyen komplikált áhitozásnak tűnik elsőre, ez lesz az az erő ami mindig kihúz a mély szakadékokból. Hagynunk kell, hogy Isten egyengesse utunkat, kezünkbe helyezze az iránytűt, és így az ő segítségével vándoroljunk a nekünk szánt megbizatás irányába.
Persze mit sem érnek a sikerek, ha nincs kivel megosztani. Azonban a csodákhoz az is hozzátartozik, hogy az Úr a nemes feladatokhoz mindig küld társat, aki szakadatlanul őrangyalként jelen van, és a nehezebb időkben ugyanúgy pártfogol, mint a makulátlan időszakokban. 
Nagy álmok, kis emberek, de ezektől lesz jobb a világ, és tűnnek el a kételyek!