Sorstársak

Sokakból a hír, amit az orvosuktól hallanak, depressziót, félelmet vált ki. Nem csoda, hiszen egy halálos betegség diagnózisát kell megemésztenie rövid időn belül, arról nem is beszélve, hogy emellett fel kell dolgozni a tényt, hogy már semmi sem lesz a régi. Hónapokat kell ágyban tölteni rosszúlléttel, fájdalommal, bezárságban és sokszor magányosan, mert nem minden nap tudnak meglátogatni a hozzátartozók.

Szeretném egy-két példával elmondani, hogy még ebből a kilátástalan stádiumból is ki lehet hozni a legjobbat. Igenis jól érezhetjük magunkat betegen egy kórházban. 
Mi kell ehhez? Nyitottság más emberek felé, akiket ugyan abba a státuszba sodort a sors. Észre kell vennünk, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a nehézséggel, másoknak ugyanúgy meg kell vívniuk ezt a harcot, mint nekünk. Akkor már miért is ne támogathatnánk egymást? 
Kórházi pályafutásom elején megismerkedtem egy lánnyal, megbeszéltük, hogy átmegyek hozzá kicsit beszélgetni. Kapásból egy órát töltöttünk el együtt "idegenként". Majd fokozatosan egyre szorosabb lett a kötelék köztünk. Együtt küzdöttük, és küzdjük végig a napokat, hogy a végén együtt lépjünk ki a nagy világba, és együtt élvezzük az élet minden egyes percét, amiért megharcoltunk. Az itt eltöltött hetek, hónapok teljesen átformáltak minket, megértettük, mi is az élet, hogy mik is azok amik a legértékesebbek, megtanultunk a legapróbb dolgoknak örülni, amik eddig észrevehetetlenek voltak. Mindent meg tudunk osztani egymással, fél mondatokból tudjuk, hogy a másik mit érez, mit gondol, mert közel ugyanazon megyünk keresztül. Teljesen más egy sorstárssal megbeszélni a helyzetünket, mint bárki mással, hiszen mi egy telejesen más dimenzióból figyeljük az eseményeket. Nagyon nehéz megfogalmazni azt, amin keresztülmegy ilyenkor egy emberi lélek, de nagyon fontos tudni, hogy senki sincs egyedül. Merni kell kimenni a folyosóra, merni kell köszönni a sorstársaknak, hogy fokozatosan kialakulhasson egy bizalmi viszony, ami a legnehezebb napokon átsegít. 
Mikor melyikünk van rosszabbul, vagy van betegágyban, azt látogatja a másik fél. Gigantikus erő szabadul fel, amikor együtt vagyunk, pár pillanatig elfelejthetjük, hogy rákosak vagyunk, és teljesen feloldódva élvezzük a közös perceket, melyek értékét nem is lehet kifejezni.
Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen barátság egy életen át fog tartani!
A kórház parkjában tett közös séták, mély eszmecserék, együtt átélt könnyebb és nívósabb napok, olyan kapcsot alakítanak ki két sorstárs között, ami elszakíthatatlanná válik. Az idő múlásával már nem két külön személy leszünk, hanem egy csapat, akiknek még a terveik is összefonódnak.
Gyógyulás után visszaszokni a hétköznapi életbe szintén nem egyszerű feladat egy ilyen időszak után, de egymást átkarolva,támogatva ez az utolsó feladat is könnyen legyűrhető útszakasz a végső győzelemig. 
Minden embernek ajánlom, hogy merjen kezdeményezni mások felé, mert vesztenivalója nincs, azonban nyerhet egy gyémántot érő társat egy egész életre.
Én egy percet sem változtatnék meg az itt eltöltött időből, mert ez vezetett el egy nagyon jó emberhez, egy kincshez, akit különben nem ismertem volna meg. Hatalmas kudarc lett volna számomra, ha aznap úgy döntök, hogy nem állok vele szóba, ugyanis egy ilyen lelkitárssal sokkal hamarbb megjelent az alagút végén a fény.
 Nem az ágyban töltött időszak a veszteség, hanem az elpazarolt idő, amit mások megismerésével tölthetnénk.