TÁMOGATÁS

A betegség során rengetegen aggódnak az emberért, a szülők, család többi része, barátok, ismerősök, olyanok is, akik annyira nem ismernek, csak valakin keresztül stb. Szóval egy komoly betegség sokmindenkit felbolygat. Az elején mindenki lerója a "tiszteletköreit", részvétnyílvánítását, meg jókívánságait, aztán a hónapok alatt kopik az érdeklődés. Ez őszintén szólva kis megkönnyebbüléssel is jár, mert érti a beteg, hogy megrendítő, ami történik, de akikkel évek óta nem beszél, vagy számára idegenek, azoknak nehéz bármit is elmondani a -"Megvagyok, élek még."- mondaton kívül. Nem érezzük, hogy elakarnánk mondani részleteket, nincs magánélet ebben a betegségben, így csak abban lehet válogatni, hogy melyik ismerős, mit tud meg. A leukémia és más rákbetegség komoly dolog, és nem az eleje a nehéz, nem is mindig a betegség, hanem az, ahogy körülöttünk levő emberekkel kell bánni, és ahogy ők bánnak velünk. A legtöbb ember nyílván egyáltalán nem érti meg a helyzeteket, és nekünk is nehezebb megérteni az ő reakcióikat. A sok aggódás és csak annak a kimutatása, semmi vidámságé, csak a sajnálat, nem feltétlenül esik jól egy ilyen kóros számára, szükségünk van arra, hogy normális emberként beszéljenek velünk, hisz azok vagyunk. A testünk beteg, nem a lelkünk és a szellemiségünk. Attól roncsolódnak ezek a dolgok, ha úgy kezelnek, mintha már sérült lenne a szív is. A test problémáinak nem kell, hogy a lélekkel annyira összekapcsolódjanak. Vannak nehéz lelki napok, de nem kell hogy mindig úgy legyen kezelve az ember, mintha állandó depresszióban kéne lennie, és mintha tragédia lenne a helyzete. Ezt érzékeltetni vele felér egy szurkálással. Sokan roskadnak magukba a betegségük, annak következményi, velejárói és tünetei miatt, meg a félelemtől. Őket ki kell rángatni ebből az állapotból, nem másokat is belelökni. Nekik kell megtanítani, hogy a test az test, meggyógyul, főleg, ha a lelkileg erős marad az ember, és el tud vonatkoztatni a tüneteitő, mer vidám lenni rosszullétében is. Akkor biztosabb és kézzelfoghatóbba a gyógyulás, akkor szó szerint érzi a balsőjében a beteg, hogy meggyógyul időben. Ezért fontos, hogy ne sanyarú betegként, hanem rendes eléőként beszéljenek hozzánk, nem szabad negatív, depresszív hangulatot kiváltani, mert lehet van, aki nehezebben kezeli.
 És beleszólni se kell a betegségébe az embernek, mindenki nagyon jót akar, mindenkinek vannak jó tanácsai, és kedves mondatai, amik segíthetnek, segítenek, de ha az összeset mindenkitől megfogadjuk, akkor mégnagyobb lesz a káosz. Valamint egy ilyen kór sokkal bonyolultabb annál, hogy az mindent tudjon, aki az orvossal nem találkozott. Így bizonyos jótanácsok károsak a szervezetünkre, másoknál hiába válnak be. Persze sokszor, ha ezt elmondom, mert tudom, mit szabad és mit nem, akkor kapok egy kioktatást az adott jóakarótól, hogy én nem értek hozzá, ő jobban tudja, én csak csináljam. Nehéz ebben a helyzetben eldönteni, mit reagáljak, magamban ideges vagyok, és megbántott, hogy nem hiszi el, hogy értek a nyavajáimhoz 8 hónap után, és nyílván értékelem a támogatói akaratot. 
Ezek mellett idővel a beteg életéből eltűnnek bizonyos jóakarók, barátok, akikről kiderül, hogy annyira mégsem kapcsolódtak szorosan az egyénhez. Előkerülnek régi, elfeledett haverok, akikkel rájövön, hogy sokkal jobban hiányoztak az életéből, mint hitte. Sok igazi támogató marad az ember mellett, ahogy telik az idő, de csak a legfontosabbak, azok akik az életben egy külön ismeretségi polcra helyezhetőek, azok lekopnak, és felkerülnek arra a stelázsira, ahol tudjuk, és látjuk, hogy "csak" kedves, jó ismerősök, de nem legjobb barátok. 
A támogatás legfőbb részét tehát a szülők, közeli rokonok, igaz párok és barátok adják, akik akkor is fogják a kezünk, ha magunkon kívül heverünk. És ahogy telik az idő, már csak velük akarunk beszélni, mert belefáradunk a sok embernek való magyarázkodásba, hiába esik jól a kedvességük. Egy-két üzenet néha jólesik az mebernek, mert érzi, hogy nincs elfelejtve, de a rendszeres felesleges magyarázkodás leterhelő, és illúzióromboló. Gyorsan pörögnek az események a kórban, és ezt csak azzal lehet megbeszélni, aki minden nap mellettünk van, mert ő látja. Másoknak, a ritkán jelentkezőknek  már nincs mit mondani, mert olyan sok dolog történik, hogy elmondani képtelenség, ezért letudjuk egy felszínesebb épp aktuális mondattal: "Megvagyok. Ma jobb napom van./ Rosszabb, nehezebb nap van." Ez nem bántás, csak hírtelen nem lehet elkezdeni az orvosi részt magyarázni, mert bonyolult és hosszú. 
Itt bejön a következő érdeklődő típus: szaftos történetet akaróké. Pár embert nem is a harcoló "barát" érdekel és annak hogyléte, hanem az orvosi szaftos sztori róla, amit majd mesélhet mindenfele. Néha érdeklődnek a sztori felől, aztán eltűnnek, de egyszer sem kérdeznek a személy tényleges hogylétéről. 
Sok érdekes jóakaró van, és sok olyan aki bár nem használható tanácsot ad, de mégis jólesik az érdeklődése, mert alapvetően minden aggódó és szurkoló ember sokat jelent, és segít a gyógyulásban azzal, hogy hangot is ad valamilyen formában érzelmeinek. Ezt érzi minden beteg, csak vannak dolgok, amiket meg kell érteni egészséges szemmel. Egy beteget nem szabad úgy kezelni, mintha oktalan ellátásra szoruló buta kisgyerek lenne. A test a beteg, az meg gyógyítható és orvosok által. 
Ami még fontos, hogy egy fiatal rákos esetében Anyuka és Apuka az, akik a dolgokat rendezik a háttérből, akik 24 órában támogatnak, és akik tudják, hogy mi a jó a gyermeküknek. Amennyire lehet segíteni egy ilyen állapotban lévő emberen, azt ők még felül is múlják. Ilyenkor nekik ugyan olyan nehéz lehet, hisz a saját gyerekét senki sem látja szívesen nyomorult helyzetben, és úgy hogy a fájdalmain, szenvedésein nem tud segíteni. Ám nem is kell, ezt nekünk kell leküzdeni, ez a mi harcunk, ők viszont ebben a vívódásban hatalmas támogatók, a legnagyobbak, mert minden pillanatban ott vannak, és a legnehezebbekben nem mozdulva az ágy mellől fogják a kezet, sőt a stresszes napokon a gyerek feszült és nem szándékosan, de talán bunkóan hangzó váalszait is tűrik szó nélkül. Csak az érintésük elég ahhoz, hogy nyugodtabb legyen a beteg. Sokszor az a baj, hogy tilos a testi kapcsolat, de vannak olyan napok, amikor ez nem számít, mert egy simogatás kell ahhoz, hogy elviselhető legyen a fájdalom, vagy egy ölelés, hogy a rosszullét enyhüljön. A szülői és testvéri, párkapcsolati érintésnek van ilyen varázsereje. És persze az igaz barátokénak. Ezért alakul ki idővel, a hónapok alatt, hogy kikkel szeretünk beszélni, kiket szeretnénk látogatónak, és hogy a gyógyulás után kik lesznek a fontosak, akiknek mindent meg akarunk adni. Letisztul a kép, és embercsoportok alakulnak, akikről megtanuljuk, hogy hogy viszonyulnak hozzánk és nekünk hogyan is kell hozzájuk. Nem rossz viszony lesz, sőt jó, de kimért, és nem közeli. Sok jó ismerőse lesz az embernek ilyenkor, akikre szívesen gondol, és még a rossz emlékek is eltűnnek, ha voltak valakivel, aki érdeklődött a betegség alatt. A kedvesség és jóakarat marad meg az emlékben, de mivel megtanulunk tisztán látni, azt is észreveszzük, hogy az életben kik azok akik több figyelmet és szeretetkimutatást érdemelnek, és ki az akit hátrébb kell helyezni a fontossági sorrendben. Azokat nem szabad elhanyagolni és elfelejteni, akik minden pillanatban melletünk álltak a nehéz időkben. Ők a kis angyalok, akik nélkül sokkal nehezebb és keserítőbb lenne. Angyalokat pedig senki nem rak talonba, hanem magánál hordja.